„Mi itt most megéltünk egy olyan élményt, ami nem hétköznapi” – az Anna and the Barbiesból Pásztor Annával és Pásztor Sámuellel beszélgettünk

Hogy mit éltünk meg június 23-án, péntek este? Szavakba lehet egyáltalán önteni az Anna and the Barbies lüktető energiáját? El tudjuk hinni, hogy mindannyian részesei voltunk egy fellobbanó tábortűznek? Nos, erről és hasonlókról kérdeztük az együttes alapító testvérpárját, Pásztor Annát és Pásztor Sámuelt.

 

– Tudjuk, már ezerszer hallottátok, ám nagyon kíváncsiak vagyunk: hogy éreztétek magatokat nálunk, először a Szent László Napokon?

 

Anna: Nagyon-nagyon féltünk, mert nem játszottunk még itt, a Szent László Napokon. Nemrégiben játszottunk Szerbiában és teljesen félénk közönség volt, nagyon sokan nem is tudtak magyarul, és meg kellett tapasztalnunk azt az állapotot, amikor tényleg meg kell hódítani egy lehetetlen helyzetet. A zenekarral nagyon küzdöttünk, a tömegnek jó részét meggyőztük, de nagyon nehéz volt egy teljesen ismeretlen tömegnél. Féltünk, hogy hátha itt is hasonló lesz: nem ismernek, hátha nem is annyira szeretik, idegen lesz ez a zene. Ám annyira kedves volt mindenki, hogy már az első pillanattól nyitottak voltak. Éreztük, hogy volt némi megdöbbenés, méregettek minket, azonban szépen fejlődtünk fel. A végén az össznépi ugrabugra zseniális volt. Mindenféle korosztály képviseltette magát. Láttam egy hölgyet, aki nyolcvan körül lehetett, és a végén ő is táncolt. Annyira örültem neki.

 

– Hogyan tudnád jellemezni ezt a koncertélményt?

 

Anna: Nagy szél volt, amikor jöttünk, és a koncert alatt átváltozott ez a nagy szél egy puha, lágy simogató, kedvesen ringató levegőjátékká. Tényleg olyan volt, mint mikor egy óriási vihar egyszer csak megszelídül és átölel.

 

– Honnan van ez a belőletek kirobbanó temérdek energia?

 

Sámuel: Elsősorban nagyon felturbóz minket az, hogy téthelyzetben vagyunk. Temérdek ember eljön, és megnéz minket. Tudjuk, hogy a közönség nagy része nem a törzsi rajongónk, hanem csak úgy kijött, mert van egy rendezvény, vagy érdekli a zenekar. Ebben a helyzetben kell győzni. Továbbá, egyes emberekben, valahol egy született feszültség van, egy igazi rock and roll szellem, és azt ha odarakják a színpadra, akkor  lassan fölgyullad, és világít. Én szeretem azt gondolni, hogy mi ilyenek vagyunk, és ha bármikor odadobnak minket közönségnek, akkor mi felgyújtjuk ezt a lángot, megpróbálunk világítani amennyire csak tudunk.

 

Anna: Ez tényleg úgy működik, mint amikor az ember megpróbál tábortüzet csinálni. Csiholja először – ilyenkor megyünk mi fel a színpadra. Semmi sem akar meggyúlni. Aztán addig csiholjuk a gitárt, az erősítőt, addig kiabálok, hergelem magunkat először, míg meggyullad egy pici őrláng. Majd fújni kezdjük, és bekapcsolódik a közönség, elfogadnak minket. Jön az első kiabálás, az első taps, az első velünk táncolás, éneklés, akkor ez nagyobbra lobbantja a lángot. Nem mi csináljuk ezt. Mi elkezdjük, és ha van hajlandóság, akkor tényleg egymásnak adjuk az energiát.

 

– Hogy éreztétek, milyen volt a közönség reakciója?

 

Sámuel: Sokszor játszunk városnapokon meg egyéb rendezvényeken, azonban más típusú a közönség, mint itt. Az itteni koncertünk közönsége nagyon figyelmes volt, először kicsit zárkózott meg távolságtartó, de odaadóan figyelmes. Még akkor is adott vissza impulzust, amikor éppen nem csináltunk semmit. Ez abszolút érezhető volt, és messze kiemelte sok más hasonló rendezvényből.

 

Anna: Igen, például egy fesztiválon már van egy alapvető feszültség az összegyűltekben. Odajönnek, mert mi vagyunk a kedvenc zenekaruk, vagy hallották az egyik számunkat, vagy nekik csak úgy mindegy. A fesztiválokon ez egy eldöntött dolog, és inkább arról szól, hogy milyen hangos a gitár, vagy milyen hangos a dob, ugráljunk és bulizzunk és utána menjünk haza a haverokkal. Itt meg teljesen más típusú érzésünk volt, mert átadtuk egy teljesen ismeretlen közönségnek azokat az üzeneteket, amelyek a mi belső töprengéseink. Ők meg figyeltek és rábólintottak.

 

– Mit kell tudni ezekről az üzenetekről?

 

Anna: Én sosem találom ki, hogy mit szeretnék üzenni. Ki vagyok én ehhez? Nem más szinten levő emberek vagyunk, sem a költők, sem a művészek nincsenek egy emelettel magasabban, hogy utasításokat adjanak. Ha kijelentő mondatként, vagy kérdésként összegzek magamban, az érzést megpróbálom becsomagolni a szavakban, és utána dallamot próbálok keríteni neki, felöltöztetni hangszerekkel, és azt adom át. Nem pedig kigondolom, hogy mit szeretnék most itt az emberekkel csinálni, majd ők eldöntik, hogy mit szeretnétek. Ezért nincs is meghatározott üzenet. A Nem leszek szerelmes dalt Janó írta. Ez az érzés az ő baja volt, én meg elénekelem. Van, aki röhög rajta, vagy a kesergőbe sírja. Az összes üzenet ilyen.

 

– Mit jelent számotokra a királyi hét?

 

Sámuel: Nehéz erre válaszolnuk, mivel mi éppen becsöppentünk az itteni hangulatba. Ám ha azt mondhatom, hogy átszűrödött a Szent László Napok szellemisége, akkor úgy érzem, hogy mi itt most megéltünk egy olyan élményt, ami nem hétköznapi.  Nem egy mindennapi koncert volt ez számunkra, hanem sajátos aurája volt az esténknek.

 

Anna: Igen, a királyokhoz ilyen emelkedettség társul. Na meg,  rock and roll arcoknak lenni manapság az egyik legnagyobb királyság. Nekünk lehet, hogy ezt jelentette. Lehet, hogy  királyok vagyunk, de nekünk az volt nagyon király, hogy ti így szerettetek minket.

 

– Királyok vagytok, maradjunk ennyiben, és most képzeljétek el, hogy Szent Lászlók vagytok mind a ketten egy napig. Mi a legelső dolog, amit elrendeltek?

 

– Kijelentjük, hogy senkinek nem kell dolgozni menni. Mindenkinek szabadság. A trónunk mellé pedig beállítjuk a királyi zenekart, és mindenkivel együtt bulizunk. Ennyi.